Mamuttampon

Bizony, még egy német sem tud diszkréten ordas szagút fingani. Erre a kozmikus igazságra egyszerre döbbentem rá én, és a mellettem ülő férfi, csak kettőnk közül ő volt a német. Az immár több mint nyolc órája tartó repülőút során kétszer is szolgáltak fel ételt, és a szomszéd széken ülő utas számára akkor még jó ötletnek tűnhetett akklimatizációs céllal már a repülőn az indiai kaját választani. Ezt az álláspontját alighanem felülvizsgálta, amikor kiderült számára és a környezetében ülők számára is, hogy a fűszeres kaja bizony fűszeres pukit eredményez.

Rövid, szőke hajával, szögletes szemüvegével és szögletes modorával pontosan úgy nézett ki, ahogy az ember egy németet elképzel, attól eltekintve, hogy egyre vörösebb arccal fészkelődött az ülésen, és időnként izzadva harapta össze a farpofákat, hogy benntartson egy-egy újabb adag nagyondurvát.

Látszott, hogy kínosan érinti a dolog.

Néha a szeme sarkából felém sandított, én pedig a világért sem szerettem volna, hogy kellemetlenül érezze magát egy ilyen apróság miatt.
- Igazán semmi baj – fordultam felé bíztató mosoly kíséretében -, úgyis szeretnék visszaaludni még egy kicsit.
Erre teljesen elvörösödött, motyogott valamit, aztán kiviharzott a WC felé. Valószínűleg cserbenhagyta a messze földön híres germán humorérzék, amit eléggé sajnáltam, mivel éppen csevegést akartam kezdeményezni arról, hogy a németeknek már bizony van referenciájuk a gázok terén, csak hogy oldjam kicsit a hangulatot.

Kicsivel később, miközben új barátom még mindig önkéntes száműzetését töltötte, körbejártak az utaskísérők, és kiosztogatták azt a komolytalan kinézetű fecnit, amit minden Indiába belépő utasnak ki kell töltenie. Mivel szomszédom éppen valami egészen másnak a kitöltésével volt elfoglalva, kértem egy példányt neki is, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljön a repülőtéren.

A fecnin a legfontosabb kérdés, amire kíváncsiak, az az, hogy mikor is óhajt távozni az ember. Az indiai hatóságok álláspontja szerint már éppen elegen vannak ebben az országban, és szeretnének meggyőződni arról, hogy biztosan el is megy mindenki, aki jön, bár azt talán ők is sejtik, hogy nem túl valószínű, hogy a közeljövőben svájci illegális bevándorlók árasztják el az országot.

Kisvártatva kigyulladtak az övek becsatolására figyelmeztető jelzések, és tapasztalt utazóként tudtam, ez csalhatatlan jele annak, hogy lassan leszállunk, vagy annak, hogy viharba kerültünk, és itt pusztulunk mind egy szálig. Emiatt visszazavarták a helyére a szomszédomat is, aki látványosan kerülte a tekintetemet, amikor leült, de aztán megenyhült kissé, mikor odaadtam neki a fecnit és a tollat, valamint elmagyaráztam, hogy miről maradt le a nagy izgalomban.

Néhány perc múlva leszálltunk Bangalore-ban. Innen jelentkezett utoljára a lány, akit meg kellett találnom, és már annak is több mint egy hónapja volt, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy nem lesz könnyű a nyomára bukkanni. Miután végre megállt a gép, és összeszedelőzködött mindenki, lassan araszolt a sor a kijárathoz a búcsúzó utaskísérők előtt.
- Viszlát, uram! – köszöntek el mosolyogva.
- Viszlát! – köszöntem el én is, majd az ajtóból még visszafordultam. – Azt javaslom, hogy repülésbiztonsági okból mindenképpen mossák ki a takarót a 26-B ülésen.

A reptér épületébe belépve először is – biztos, ami biztos alapon – még egyszer átvilágították a kézipoggyászt a szorgos biztonságiak, hogy ha esetleg a repülőgépen sikerült volna valakinek valami veszélyeset összeeszkábálnia a magával hozott ártalmatlan cuccokból, hát akkor most biztosan elkapják. A szemfüles indiai biztonsági erőkkel bizony még MacGyvernek is meggyűlne a baja, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy a német utasnak nem lesz baja a magával csempészett veszélyes elegy miatt.

Mivel én veszélytelen voltam, hamar tovább ballaghattam a bevándorlási hivatalnokok elé, akik elkérték a gépen kitöltött fecnit, a perforáció mentén eltépték, egyik felét eltették, hogy majd lefénymásolják, és két példányban kidobják, a másikat pedig ideadták, hogy majd dobjam ki én. Egy olyan országban, ahol ennyire sokan élnek, bölcs dolog olyan bürokráciát kiépíteni, amivel teremtenek jó pár munkahelyet a papírelvevő, papírszállító, lefénymásoló és kukába helyező szakemberek számára.

A szállítószalag körül már gyülekeztek az utasok a csomagjaikra várva, és a hordárok is az utasokra várva, hogy egy kis borravaló reményében levegyék a szalagról a cuccot, feltegyék a kézikocsira, és kitolják a parkolóba. Én biztos voltam benne, hogy ezt magam is meg tudom tenni, de az a tapasztalat, hogy minél szegényebb egy ország, annál kevésbé hajlandóak tehetősebb polgáraik az ilyesmit maguk csinálni. Világos volt, hogy kell még várni egy darabig a csomagokra, úgyhogy választottam egy szimpatikus kézikocsit magamnak is, és megpróbáltam rábeszélni a hordárokat egy kis dodzsemezésre, de egyik sem állt kötélnek.

Végül csak elkezdtek sorjázni a csomagok a szalagon, egyik a másik után, és minden egyes csomag felbukkanásakor valaki nagyon megkönnyebbült, hogy mégsem Bangkokba, a Bermudákra vagy a Búbánatba ment a poggyásza, hogy csak a bé betűsöket említsem. Az utolsók között aztán, mikor már volt egy leheletnyi izgalom a levegőben, hogy vajon váltásgatya nélkül kell-e tölteni heteket, felbukkant az én csomagom is, amit egyből fel is dobtam a kocsira, és a kijárat felé indultam.

Az előtérben újabb egyenruhások álltak, és volt néhány kellemetlen kérdésük.

Ezek a kérdések azonban arra vonatkoztak, hogy akar-e az ember autót, hotelt, remek hotelt, nagyon jó hotelt, vagy esetleg elképesztően jó hotelt. Itt még az utolsó londinernek is olyan csiricsáré egyenruhája volt, hogy az embernek egyből kedve támadt felcsapni közéjük, és ügyesen ki is használták azt, hogy a gyanútlan nyugati turista nem tudta, hogy a tekintélyes egyenruha terrorelhárítót vagy hotelportást takar, aztán amikor rájön, hogy nem testüreg motozás jön, már könnyebben hajlik a jobbnál jobb szállodákra.

Én ezt a trükköt már ismertem régebbről, úgyhogy nem maradtam játszani, hanem egyenesen az ember legjobb barátja felé vettem az irányt. A bankautomatából fel is vettem a lehetséges maximumot, mert kellett a pénz arra, hogy fedezze a megélhetési, vesztegetési és egyéb alapvető költségeket addig, amíg teljesíteni tudom a megbízóm kérését. Ez az illető kőgazdag, befolyásos és ismert, de a felszín alatt ő is ugyanolyan ember, mint mindenki más; szereti a musicaleket, elérzékenyül a kölyökkutyáktól, pisi után nem mos kezet, és él olyasvalaki, akiért az égvilágon mindent megtenne.

Illetve nagyon reméltem, hogy még él.

Mikor kitoltam a kocsit az épületből, azonnal a jellegzetes indiai tömeg és nyüzsgés fogadott, mert dacára a hajnali két órás időpontnak, rengeteg személyszállító kisiparos, hotelajánló és persze várakozó rokon tolongott a levezető rámpa mindkét oldalán a korlátok mögött.

Fehér emberként letolni a kocsit azon a rámpán leginkább ahhoz hasonlítható, amikor az ember végigmegy a vörös szőnyegen az Oscar-díj kiosztó gálára, bár ez utóbbit igazándiból még nem próbáltam. A két oldalon extázisba esett rajongók próbálták felhívni magukra a figyelmet, kezek százai nyúltak át a korláton egyetlen érintés reményében, miközben teljes volt a káosz és a hangzavar. Minden zavaró körülmény ellenére könnyedén kiszúrtam a tömegből az emberemet.

A fehér fószer volt az.

Kicsit hátrébb álldogált, nyilván, mert bízott a sápadt arcában, aztán amikor meglátott, felderült a képe, és felrikkantott örömében, én pedig azonnal visszarikkantottam, csak hogy mindenki tudja, hogy kinek rikkantott. Miután így kirikkantgattuk magunkat, belekormányoztam a kocsit a tömegbe, és utat törtem felé. Mikor odaértem, elkezdtük jó alaposan meglapogatni egymást. Már évek óta nem találkoztunk, és őszinte örömmel töltött el, hogy újra látom, egyrészt, mert volt jó néhány kellemes közös emlékünk a múltból, másrészt meg így aztán volt hol aludnom.

- Hogy vagy, öregem? – csapott jó nagyot a hátamra Robert, mivel ő amerikai.
- Remekül, kérlek, remekül – mondtam, és viszonoztam a csapást is.
- Ezer éve, te ribanc – folytatta a kedélyeskedést.
- Bizony, de te semmit nem változtál – udvariaskodtam, bár ez történetesen igaz volt, mivel Robert az a típus, aki huszonöttől ötvenkét éves koráig ugyanúgy negyvennek néz ki.

Miközben ott cimbiztünk, gépiesen hessegettük el a személyszállítókat, azzal, hogy van nekünk sofőrünk, köszi. Egy különösen lelkes egyed még a táskámat is megpróbálta felkapni, de a hosszú évek alatt tökéletesre csiszolt reflexek segítségével elrántottam előle a táskát, és így luftot fogott, majd inkább új áldozat után nézett.

Mi épp csak belemelegedtünk megint az egymás szavába vágásba, mikor ott termett egy talpig fehér uniformisba öltözött sofőr, és szintén magához akarta venni a csomagomat.

- Hagyja csak, van sofőrünk, kösz – vetettem oda csípőből, miközben szinte oda sem pillantva húztam el a csomagot előle is.
- Igen, de ő az – mondta Robert vigyorogva.
- Én vagyok a sofőr, uram, engedje meg, hogy segítsek – mondta a fiatal, bajuszos srác, aki láthatóan büszkén feszített a talpig fehér egyenruhájában, amihez még váll-lap is dukált.
- Hajóval megyünk? – fordultam Roberthez. – Vagy miért egy sorhajókapitány a sofőröd?
- Nem, csak nemrég autókölcsönzőt cserélt a cégünk, és most ilyen szép fehér egyenruhások a sofőrök, meg kaptam azt a dög nagy Mahindra Scorpio terepjárót a seggem alá – mutatott előre a parkolóba.

Egyből kitaláltam, melyik kocsiról van szó, mert akkora volt, hogy görbült mellette a fény.

- Remélem, nem sértettem meg azzal, hogy lekapitányoztam? – fordultam a sofőrhöz bocsánatkérően, már csak azért is, mert jobb jóban lenni azzal, aki ekkora vasat ural.
- Egyáltalán nem, uram. Tudja, nálunk nagy dicsőség a hadseregben szolgálni, uram. Nekem is van egy unokatestvérem, aki a hadseregben van. Az egész család nagyon büszke rá, uram – mondta, miközben az autóhoz értünk.
- Azért magának se rossz az egyenruhája – mondtam elismerően, és segítettem neki bepakolni a cuccokat a csomagtartóba.

Azután becsüccsentünk az autóba, ami belülről is hatalmas volt, és lassan kitolattunk a parkolóból. Robert közben megkérdezte, hogy mi szél hozott engem megint errefelé, és én nem nagyon tudtam, mennyit mondjak el neki. Úgy gondoltam, sokat tudna segíteni, de diszkrécióval tartoztam a megbízómnak, és nem tudhattam, hogy Robert kinek fogja továbbmondani, amit tőlem megtud.

Közben ráfordultunk az Airport Roadra, és elindultunk a belváros felé. Robertet néhány éve ismertem meg, mikor egy cikket írtam a pakisztáni-indiai konfliktusról szabadúszó külpolitikai tudósítóként, miközben némi mellékesért kis színes útleírásokat próbáltam elpasszolni néhány utazási magazinnak.

India és Pakisztán gyakorlatilag megalakulásuk óta vitában állnak egymással a vitatott hovatartozású Kasmír miatt, és több háborút is vívtak ennek örvén. Az általános iskolákban és a nemzetközi politikában rendkívüli fontosságú, hogy ki kivel van egy vitás helyzetben, és a nyugati államok számára a döntést nehezítette, hogy a nyugatbarát India mellett a muszlim többségű Pakisztán is az USA fő szövetségesévé lépett elő 2001. szeptember 11. után, mint a terrorellenes harc támogatója; az egész konfliktusnak pedig külön bukét adott, hogy 1998-ban mindkét állam deklarált atomhatalommá vált.

Önmagában az, hogy valakinek van atombombája, nem olyan érdekes adat, lényegesebb, hogy milyen és mennyi hordozóeszköze van ezek célba juttatására, illetve milyen távolságra képes vele csapást mérni. Ezek egyik eszköze a ballisztikus rakéta, míg a másik a jó öreg repülőgép. Ennek kapcsán találkoztam Roberttel, aki egy amerikai multinak dolgozva repülőgép hajtóművek tervezésében segít szerte a világon.

Eredetileg vadászpilóta szeretett volna lenni, ám mivel szemüveges volt, le kellett tennie az álmáról. A katonás frizura, és a repülőgépek iránti vonzódása azonban megmaradt, így aztán a főiskolán gépészmérnöki diplomát és közepesen fejlett alkoholizmust szerzett, majd a repülőgépmotor tervezés felé vette az irányt. Már több mint tizenöt éve dolgozott ugyanannak a cégnek, és besegített Koreában, a Közel-Keleten és Indiában is. Ha mondjuk Svájcban, Ausztráliában és Spanyolországban dolgozott volna, kevésbé aggódom, de így azt sejtettem, hogy van olyan ismerőse, aki az amerikai hírszerzésnek dolgozik, vagy akár ő maga is hébe-hóba. Úriember ugye ilyesmiről nem beszél, mint ahogy én sem kötöm külföldiek orrára, amikor feltételezhetően az Információs Hivatalnak dolgozók invitálnak kötetlen csevegésre egy-egy jobban sikerült cikk után.

Eltereltem hát a szót, és inkább azt kérdezgettem, hogy miféle változások történtek itt, amióta itt jártam. Kiderült, hogy elkezdtek metrót fúrni, részeként annak a kétségbeesett erőfeszítésnek, hogy növeljék a városi közlekedési hálózat áteresztőképességét. Éjjel-nappal építkeztek, felújítottak, szélesítettek. A nyugati multik fejlesztőközpontjai egymás után telepedtek le Bangalore-ban, egyre több fiatal, képzett munkaerőt vonzva, akik aztán az átlagosnál jobb keresetek miatt nagyobb valószínűséggel vettek autót, ellehetetlenítve ezzel a közlekedést. Az egykor a tehetős nyugdíjasok álmaként emlegetett csendes, kertes, “Garden City”-t kitartó munkával mára koszos, zajos, szennyezett, élhetetlen metropolisszá alakították.

Kíváncsian nézegettem az egykor ismerős utcákat, miközben az Inner Ring Road-on lassan befutottunk a Koramangala negyedbe, ahol Roberték laktak. Befordultunk egy burkolatlan utcácskába, ahol egy takaros kétszintes ház előtt álltunk meg. Itt laktak Roberték, ezen a helyi viszonyokban jónak számító környéken. A teljesen csendes, kihalt utcácskában elég nagy zajt csaptunk, ahogy felálltunk a kocsifelhajtóra, és a zajra ki is jött elénk Robert felesége.

Koreai volt, és Szunnak hívták. Illetve hát mi hívtuk Szunnak, mert a koreai névadás nem olyan egyértelmű, mint az európai. A név megváltozik, ha bizonyos életkorba lép, ha megházasodik, ha gyereke születik. Máshogy hívják a szülei, máshogy a testvérei, máshogy az idegenek. A nyugatiakkal az egyszerűség kedvéért a Szun nevet használta, melynek jelentése tiszta, erényes, engedelmes. A neve nagyon találó volt, mert valóban tiszta, erényes és engedelmes volt, meg mindig vidámságra kész, és mindezeken túl még néma is.

Egyszóval ideális feleség.

Miután melegen üdvözöltük egymást Szunnal, bekísértek a házba, közben a kapitány volt olyan rendes, és behozta a csomagomat, Robert pedig megköszönte neki az éjszakai munkát, átadott némi borravalót, és hazaengedte. Szun ezután jelbeszéddel mondott valamit Robertnek, aki hozzám fordult, és fordított. Szun azt kérdezte, hogy nem ennék-e valamit, merthogy összeütött egy kis levest, mert úgy gondolta, hogy jól esne egy kis meleg a pociba a hosszú út után. Robert szintén így gondolta, és elővett egy üveg viszkit.

Szun levesei a legjobbak voltak az Eufrátesztől keletre, úgyhogy örömmel fogadtam az invitálást, és mivel Robert viszkije hasonlóan jó volt a maga nemében, hát azt is elfogadtam. Ez a fickó, bár már nem volt mai gyerek, eszméletlenül bírta a piát, és máig bármikor simán leivott volna egy egyetemi tanulókört, váltóban, bár az igaz, hogy nem múlt el úgy nap, hogy ne gyakorolt volna.

Egyik legendás estéjén leült vodkázni egy orosszal és egy lengyellel csak úgy barátilag. A szlávok eleinte nem nagyon vették komolyan, de egy pár óra után, mikor Robert még mindig békésen anekdotázott a legkisebb nyelvbotlás nélkül, már nagyon bizonyítani akartak, és ennek eredményeképp Robert végül ott állt két ájult fickóval, több üres üveggel és egy csomó el nem mondott sztorival. Ezután vállat vont, leballagott a közeli kocsmába, hogy találjon még valakit, akivel iszogathat.

És ez a rohadék soha nem volt másnapos.

Kíváncsi viszont igen, úgyhogy letette elém az ételt és az italt, és kérdőn nézett.
- No, elmeséled most már végre, mi szél hozott ide megint? – kérdezte, és kitöltötte magának a második poharat is.
- Nos, az úgy kezdődött, hogy egy szép napon megkeresett egy volt egyetemi szobatársam bátyjának a feleségének az apja, aki egy igen befolyásos bankár otthon – kezdtem bele, de láttam, hogy máris elvesztettem őket. – No még egyszer. A volt egyetemi szobatársam bátyjának a feleségének az apja. A szobatárs bátyjának apósa. Eh, szóval mindegy is, de valami nagykutya – legyintettem lemondóan, és folytattam – Ennek a fejes bankárnak volt egy másik lánya is, egy bizonyos Rita – aki nem a szobatárs bátyjának a felesége -, és ez a kalandvágyó, szeleburdi leányzó úgy határozott, hogy édesapja pénzén utazgat néhány hónapot Indiában.

Bár komolyan felmerült a lehetősége néhány zord atyai pofonnak, de a család kicsi szemefénye végül megenyhítette az apai szívet, kapott pénzt, paripát, fegyvert, és elindulhatott egzotikus utazására. Eleinte minden rendben is volt, hébe-hóba jelentkezett is a lány, de aztán egyszer csak nem jött több hír felőle. Lassacskán elkezdtek aggódni, aztán kétségbeesni, és mostanra már teljesen kikészültek. Kapcsolatba léptek az indiai rendőrséggel, de a huszonharmadik ide-oda kapcsolás után megszűnt a bizodalmuk a helyi erőkben.

A bankár először magánnyomozót akart megbízni, de aztán rájött, hogy hiába a szakértelem, ha az embere éppen cifrafosással küzd, mert olyat evett vagy ivott, amit nem kellett volna. Ezután ajánlott engem a volt szobatársam, hiszen volt helyismeretem, miután éltem Indiában egy darabig, voltak ismeretségeim, és volt rutinom az információdarabkák felkutatásában és összerakásában. Kaptam egy képet a lányról, az utolsó hazaküldött SMS-ét, pénzt, és ígéretet egy naaagy honoráriumra, ha hazaviszem a tékozló leányt – foglaltam össze Szunnak és Robertnek a dolgok állását.

- Mihez kezdesz először? – kérdezte Szun Roberten keresztül.
- Két ötletem is van, amin elindulnék, és mind a kettőhöz a helyi újságíró ismerőseimet kell elsősorban felkeresnem – válaszoltam. – Miért, nektek van valami ötletetek, hogy mi legyen az első lépés?
- Igen. Igyunk! – mondta Robert, és mivel ő volt a házigazda, jólneveltségem tiltotta, hogy ellent mondjak neki. Így aztán hajnali háromkor, Indiában, egy alkesz amerikaival és néma koreai feleségével üldögéltem, és közben elmeséltük, mi történt velünk, mióta nem találkoztunk, felelevenítettük a régi sztorikat, megvitattuk, mi újság a nagyvilágban, és hogy vajon ülve, állva vagy guggolva jobb-e feneket törölni.